Az utam

Mindenki elhagyott, felém sem néznek,

Itt hagyok mindent, megyek remetének.

Egyedül járom én, aztán magam útját,

Viszem a bánatom, és a terhem súlyát.

Keresem, kutatom a saját kis utamat,

Fájdalom, elvesztettem hitves uramat.

Nem kell nekem már semmi és senki,

Mit várjak az élettől? Nem akarok élni.

Járom az utamat, olyan boldogtalanul,

Megyek én csak, ide és oda céltalanul.

Oh de mennyi út van, hát merre menjek?

Sír a lelkem már, én senkinek se kellek!

Szerelem nélkül már, csak nem élhetek,

Ó gonosz lelkek, vigyétek fájó lelkemet.

Hiába keresem utamat, de nem lelem,

Hiába zokogok, elment a másik felem.

Özvegy lettem, magányos mint a rigó,

Ki a fákon is csak, egyedül kopácsoló.

Még kutatom az utamat, de már félek,

Remeteként és magányosan, mit érek?

Gondolataimban, elsüppedve haladok,

Nem jó így, hogy ha egyedül maradok.

Lassan megöl a bánat, nincsen utam,

Amin haladhatnék, talán nyugodtan.

Egyszer csak elém libben, szép legény,

Megszólít hova, hova de látom szerény.

S én kiöntöttem neki, szívem fájdalmát,

Ő pedig felajánlotta, a kedves oltalmát.

Elvitt a saját otthonába, ahol kedvesen,

Bánt velem, s ő lett nekem a szerelmem.

Volt aztán menyegző, s nagy lakodalom,

Elindultam a saját utamon, ez a jutalom!

Budapest. 2021. 07. 10.

Saját szerzemény, szerzői jogok fenntartva !