Amit én látok...

Távolba tüzes vérvörös az ég alja,

Bíborba öltözött az őszi fák lombja.

Minden egyes nap meg csodálom,

Fáj a szív, de ez legszebb a világon.

Jött a tél mindenki fél, s én fázok,

Vándorlok, járom az egész világot.

Emberek halnak, zord idők járnak,

Mikor lesz vége e nagy járványnak.

Jó szó, az érzelem kifogyott végleg,

Nincs törődés, szeretet ezek tények.

Elmúlt a karácsony, s ki tudja a jövőt,

Kül-ből karantén várta a haza érkezőt.

Rettegés, félelem ez sem tart össze,

Az ember már sehol nem néz körbe.

Ketté ossza a sok hazugság a népet,

Ó élet! Ki vet ennek most már véget?

Sokszor merengek, ez így milyen élet,

Csak reménykedem hitet adok néked.

Ne félj s ne rettegj, élj úgy hogy eddig,

A jó isten se tudja mi lesz és meddig.

Felnézek a kék égre, látom változott,

Mi is, mert az ember is el kárhozott.

Nem mondja senki mit hoz a holnap,

Csak azt látni, sokasodnak a holtak.

Mennyit kell még szenvedni a népnek?

Tudósok se látnak? Mért nem lépnek?

Nem a vakcina nyújtja a gyógyulást!

Hanem el kell fogadni a megújulást!

Más a föld, más az ember s más élet,

Nincs törődés, nincs itt már szeretet.

Az embernek ellensége már az ember,

Ha segítség kell s már kérni sem mer.

Hová fajult ez a világ? A vér vért kiállt!

Egymást ölik az emberek, de ki diktált?

Harag, az irigység és a rossz lesz a jó?

A jóra, már csak a rossz lesz kapható?

Csak merengek a gondolataim visznek,

Emberek most semmiben sem hisznek.

De még én hiszem és hiszek a világban,

Most ez összefogja a népeket e bajban.

De ezt csak egységben tudjuk legyőzni,

Bízom a sok szenvedés erről meggyőzi.

Összefogni és hinni kell hogy győz a jó,

Mert egy a földünk, s egy a mindenható.

Budapest. 2020. 12. 29.

Saját szerzemény, szerzői jogok fenntartva!

Köszönöm a versemre fordított idődet !