A lelkemet taszítottam

Sokszor próbáltam jó lenni, e világban,

Sokan élnek e földön szeretet hiányban.

Próbáltam mindenkit elfogadni olyannak,

Amilyen valójában, ám őszinték vannak?

Mindenki álarcot hord, s azt hiszik így jó,

Elbújnak mögé, hiszen az ember gyarló.

Mert nincs idő, hogy kiismerjük egymást,

Nincs semmi már, ami feloldja a gátlást.

Jövök-megyek az emberek közt s látom,

Az arcukon, hogy nincs már több álom.

Meghalt bennük minden, mi az embert,

Emberré teszi, és látom a szíve sebzett.

Lelkéhez vezető utat, kevesen nyitják ki,

Van talán bennük emberi, oly szikrányi.

De még ott van, csak félnek s tartanak,

Kiadnák magukat, mi lesz ha vallanak.

Igen az őszinte ember, ha kiadja magát,

Másik ember lehet, hogy szívébe belát.

Sokan ezért, hogy neki semmi se fájjon,

Bekeményíti szívét, hogy más ne ártson.

Félnek a csalódástól, attól hogy bántják,

Aki már megégette magát, azok gyávák.

De ezért keményíti be, saját lelkivilágát,

Hogy ne érezze a szeretetnek a hiányát.

Mára már én is a lelkemet taszítottam el,

Hisz már senki nincs, akinek lelkem kell.

Én ki még próbált bízni, hinni s szeretni,

Rájöttem, hogy legjobb lesz a jót feledni.

Mert hiába adod önmagad álarc nélkül,

Úgyis te leszel az, ki majd jobban sérül.

Csak azért mert te, ellentétben mással,

Te önzetlenül adsz, mit más nem vállal.

Budapest. 2021. 07. 22.

Saját szerzemény, szerzői jogok fenntartva !