Nem, nem sírok...

Szomorú vagyok,mert sivár az életem,

E rohanó világban, időm sem végtelen.

Mikor az ember a küszöbön áll, hezitál,

Küzd erősen, de már nincs ami motivál.

Pedig valaha, nekem is voltak álmaim,

Csak zörögnek, élettől kapott láncaim.

Úgy ledobnám, de az enyém, nem másé,

Hiába az élet, senkinek sem habos kávé.

Néha jön kis fénysugár, de csak délibáb,

Mikor eltűnik, tán az élet is mostohább.

Szemeimet az égre emelem, és kutatom,

Keresem a választ, de sincsen vigaszom.

Nem lelek az égen semmit, csak hallgat,

A fákról cseppent szemembe, a harmat.

Nem, nem én sírok csak néha úgy érzem,

Ágról eshetett le vajon, nem emlékszem.

Gyötrő vágyat érzek, hogy legyen vége,

A testem, szívem megnyugodjon végre.

De hiába akarom, a sors néha kegyetlen,

És az se vigasztal, nem vagyok egyetlen.

Nekik is nekem is meg van a keresztem,

Néha úgy érzem, nem bírom és elejtem.

De ha a sivár fákról szemembe hullanak,

A cseppek, úgy érzem a sírás is fojtogat.

Nem, nem sírok, csak a fák könnyeznek,

Kicsit jobb így, megfáradt kis testemnek.

Mázsás súly, talán pár cseppel könnyebb,

Napról napra az ember, mindig bölcsebb.

Az ember hajlong az élet nagy színpadán

Senki sem segíthet, de, csakis önmagán.

De már elfogyott az erő, már nem megy,

Életünk végén, már mindenki hazamegy.

Utunk nem végtelen, s te tudod jobban,

Mi az, mire a vén szíved nagyot dobban.

Csak egy apró kis fénysugár, az életben,

Legyen mit adni, és ne tűnj el az éterben.

A szeretet az ára, miből oly kevés van,

Sokat bántottak, de hiszel a világban.

Még bízol is, talán várod az új csodákat,

Nem, nem én sírok, hisz bárki hibázhat.

Felhúzom újra a cipőm, és elindulok én,

Itt hagyom az ágakat, talán könnyezvén.

Felveszem keresztem, és hűen cipelem,

Mert az enyém, azt én büszkén viselem.

Budapest. 2021. 07. 05.

Saját szerzemény, szerzői jogok fenntartva !