Esik, úgy fázok...

Oly rideg lett a szíved, vacogok s fázom,

Megyek, te nem vagy már az én világom.

Csalódtam, s nem aludtam én éjszakákat,

Nem hittem hogy lesz majd, ki elszakíthat.

De megtörtént, megcsaltál, sír a lelkem,

Szívem darabokban! Hát ezt érdemeltem?

Eldobtad az álmainkat, hazudtál nekem,

Pedig hittem, boldogabb lesz az életem.

De csak újra csalódott lettem, e napon,

Hisz szerelmünket, kidobtad az ablakon.

Jött egy másik, ki talán többet adhatott,

Nem tudom, de a szívem is túl zaklatott.

Én elmegyek, s többé nem akarlak látni,

Nem akarok többé, boldogságra vágyni.

Csak úgy eldobtad a szívem, most üres,

Vártam, de hát, az én türelmem is véges.

Esik, úgy fázok, s a szívem jéggé fagyott,

De közönyöd, most már végleg elhajtott.

Többé nem akarlak látni sem, elfeledlek,

Többé nekem nem hazudhatod le az eget!

Legyél boldog, én már csak azt kívánom,

Tán egyedül én, boldogtalanul e világon.

Többé ne szólj, ne keress, már ne szeress,

Menj, legyél oly boldog, a másikhoz siess!

Szét tépted szívem, s elvittél egy darabot,

Úgy dobtál el, mint egy megunt kacatot.

De lásd, az én szívem nem tart haragot,

De most lett vége, s rázártam a lakatot.

Esik, fázom, már eltűnt a boldogságom,

Felvettem esernyőmet, s nem búcsúzom.

Elindulok, mindegy nekem csak megyek,

Vérző szívemben, ott maradtak a hegek.

Budapest. 2021. 07. 05.

Saját szerzemény, szerzői jogok fenntartva !