Tűzpiros szoknya

Tűzpiros szoknya amely fellibben,

Acsarkodó szélben, napsütésben.

Kis csónakom szalad a folyó vizén,

Elmélázom néha, én a csókod ízén.

Hamis, álnok, minden szó s érintés,

Hazug szavak s tettetett a szeretés.

Makacsul hittem, annál többet érek,

Mint a tűzpiros szoknya, mi levétetett.

Elmegyek hát, elhagyom a kis falum,

Hiába kérnél már, elindultam a kapun.

Sokszor és sokat csalódtam már én,

Lengedezik csónakom, a folyó vizén.

Hirtelen jött tán, ez a heves szerelem,

Ami fáj, miben nem találom a helyem.

Nem akarom azt, hogy sírni lássanak,

Fájó szívvel felállok és sírva elhagylak.

Kérded miért, de válaszom nem hallod,

Egyre csak a saját kis szavaidat hajtod.

Miért érzem én úgy, ez mégse szerelem,

Kűzd'tél míg tűzpiros szoknyám levetem.

Utána már nem voltam eléggé érdekes,

Se nem szeretetre, sem másra érdemes.

Közönyös lettél, érzem nem is szerettél,

Csak játszottál velem s könnyen feledtél.

Tűzpiros szoknyámban, tovább libbenek,

Most már feladom, a férfiak csak ilyenek.

Szívem mielőtt újra magányba fojtanám,

Egyszer még felveszem a tűzpiros ruhám.

Ahogy dobál a vihar, kicsi csónakomban,

Arra gondolok, tán még bizzak férfiakban.

Erre gondolatomra, túl hevesen reagálva,

A felborult csónakból nem maradt mása,

csak a kalapja s a tűzpiros szoknyája..

Budapest. 2021. 04. 20.

Saját szerzemény, szerzői jogok fenntartva!