Bohóc

Arcodra nézek csupa nevetés, kacagás,

Vidámságot jókedvet áraszt az álruhás.

Hol síros, olykor grimaszos az ábrázata,

Nevetnek rajta, mégis felvidít ő alázattal.

Senki sem látja, mi rejtőzik benne belül,

A maszk rejti mit ráfestenek, alája kerül.

Csak egy bohóc, ki ha sír belül szívéből,

Akkor is nevettet, vinnyogsz a viccétől!

Mégis a bohóc szomorú és magányos,

Nincs barátja, pedig ő mindig jóságos.

Mikor a tükör előtt a festéket lemossa,

Előkerül a gondtól keserű, ráncos arca.

Életében már oly sok mindent veszített,

Volt családja, de ő bohócnak született.

Elhagyta mindenki, pedig nagy nevettető,

Leteszi maszkot, így már nem szerethető.

Az ember is olyan mint a bohóc, kétarcú,

Ha otthon van egyedül, mindig szomorú.

Ha társaságban van, felveszi az álarcot,

Ne lássa senki a bánatát s erőtlen harcot.

Nevet, viccel s poénos úgy is ha belül sír,

A pódiumon pedig úgy nevet ameddig bír.

Nem látja, nem tudja senki hogy szenved,

Senki se tudja azt, álarca alatt ő is szeret.

Budapest. 2021. 01. 06.

Saját szerzemény, szerzői jogok fenntartva.

Köszönöm a versemre szánt idődet.