Az ember könnye

Hol szomorúan, hol búsan látom a kínt,

Látom a síró lelkeket, ahogyan kitekint.

Sok bánat s fájdalom van már e földön,

Hiába kérjük az Istent, hogy ez szűnjön.

Nem csak éhezés és nem csak betegség,

Mert már nincs emberben, a reménység.

Eljön a holnap tán, jobb lőn mint tegnap,

Talán lesz majd jó is, valamikor egy nap.

Nincs ki mondja, hogy bízz még, hátha,

De az ember ilyen, gyarló, naiv s gyáva.

Titokban hol senki sem látja, úgy sírnak,

Senki senkit nem ismer, kit hogy hívnak.

Idegenek lettünk uram, saját hazánkban,

Harcolunk, de nem nyerhetünk csatában.

Hiszen ember, a lelketlen ellen harcolva,

Miközben a saját lelkét is ezzel kínozza.

Miközben a sok ember könnye, hullott le,

Hány s hány tört döftök, egymás szívébe?

Pedig milyen jó lenne már, békében élni,

Ne kelljen tartani egymástól s nem félni!

Mily szép lenne, ha hazánk fiai örülnének,

Javulna s vigadhatnának a körülménynek.

Az ember könnyétől se, változott semmi,

Ideje lenne felébredni és valamit is tenni!

Azok a könnyek csak akkor száradnak fel,

Ha összefog minden ember, saját lelkével.

Lásd meg, hol néha kell még egy mosoly,

Vedd észre, hol van ínség, hol van nyomor!

Hidd el a világod olyan, amilyenné tetted,

Miért van szenvedés, éhínség még kérded?

Csak te, bizony te s ha mindenki tenne érte,

Nem hullana hiába, az ember könnye végre!

Budapest. 2021. 07. 10.

Saját szerzemény, szerzői jogok fenntartva !