A tél mesél...

A tél, miről mesél? Hó lepte minden,

Mint ember, már csak a hideget érzem.

De nem....inkább bizony fázik a lelkem,

Mindig elszörnyülködöm,a rossz tetten.

Alszik a természet a hópelyhek alatt,

Hiába van lelke, s néha nagyon fáradt.

Hallgatom ahogy zúg az erdei szél,

Fájdalmasan hallom mit a tél mesél.

Bele rondítottak a természetbe,

A tél, a hó volt mindennek a lelke.

Mi elpusztult, megfagyott férgese hullt,

Ez volt a természet rendje, mi kellett kimúlt.

Az ember mindent kiölt amit lehetett,

Így megváltoztatta az évszakot s a telet.

Nincs már tavasz, se ősz, és nyár sem,

Az évszakok egybe olvadtak a semmiben.

A hó védte a tájat, hogy erősebb legyen,

Hó volt a világon mi óvott, az egyetlen.

Vissza szorította a bacikat s vírusokat

Mínuszok így erősítették az immun-otokat.

Hó mi ártatlanul tiszta, mint a gyermek,

Kinek szemén át láthatod a saját lelked.

Kinek szeretete még íly önzetlen és jó,

Kinek lelke oly fehér mint a csillogó hó.

Panaszkodott a tél, az erdő s a szél,

Nem lesz már soha többé igazi tél.

Nem lesz olyan már semmi se ami volt,

Haldoklik a természet, s a tél így szólt:

,,Menj s mond el az embereknek,

Telet mint engem elvesztettek.

Ami maradt tán még menthető,

De az ember válasza... sejthető!''

Vajon miért? Elmondom zúgta a szél,

Miért nincs s miért nem jön el a tél.

Az emberek már így is fáznak örökké,

Szeretetlenségükkel a lelküket megölték.

Mert ki szívében nincs már szeretet,

Az utálja és nem kedveli a hideget.

Pedig ha az ember ismét újra szeretne,

Nem lenne a régi, de mégis boldog lehetne.

Budapest. 2022. 01. 13.

Saját szerzemény, szerzői jogok fenntartva !