Már csak álmodom...

Már csak álmodom, mert még merek,

Igaz néha, bizalmatlanok az emberek.

Már csak álmodom, egy szebb világot,

Hogy szívem ne kapjon több szilánkot.

Ami a lelkemet tépi darabokra széjjel,

Rettegve a perctől, amitől fáj az éjjel.

Mert álmomban, még mindig elesek,

De a reggeli ébredésben újjá születek.

Álmaimban, még itt vagy mellettem,

Finoman átölelsz s fogod két kezem.

Érzem a tusfürdőd illatát s ajkad ízét,

Nézem szerelmes szemednek tükrét.

Álmodom? Valóság? Félek, felébredek!

A valóságban az álmok, oly törékenyek.

Lassan felkelsz, csókodat leheled rám,

A reggeli ébredéskor is úgy ég a szám.

Már csak álmodni merek, de rettegek,

Mikor elmúlik az éjszaka, jön a kikelet.

Mert ha akkor elmész s kihűl az ágyam,

Lelkem fázik, újra melegségre vágyom.

Tudom hogy csak álom, de mégis fáj,

Ijedten könyörögtem, kérlek hogy várj!

Te minden hajnalban, magamra hagysz,

Elviszed tőlem, mit éjszaka nekem adsz.

Már csak álmodni merek, ohh ne menj el,

Mondd azt, hogy a szerelem nem múlik el.

De te azt súgtad, neked már nincs tovább,

Majd jön valaki, aki helyedbe lép és imád.

Budapest. 2021. 06. 18.

Saját szerzemény, szerzői jogok fenntartva !