Párizsi szerelem

Magányosan lépkedek az utca kövein,

Egyre halkabban koppannak a lépteim.

Oly egyedül érzem magam, s úgy félek,

Mi lesz velem, miért is cudar ez az élet.

Gondoltam én s felmegyek a toronyba,

S lassan elindultam én, egyre zokogva.

Véget vetek mindennek, az életemnek,

Nincs ki szeressen, könnyen elfelednek.

Mikor már felértem, a legfelső szintre,

Elszántan léptem ki, reszkettem szinte.

Alattam Párizs, szerelem nagy városa,

Miért csak az én életem, ily mostoha?

Sírva vacogtam, mikor jött egy fuvallat,

Eltűnődtem, ember mekkorát zuhanhat.

De nem sokáig gondolkoztam el rajta,

Eleget éltem már, minden férfi csalfa.

Ahogy álltam fent, az ugrásra készen,

Valaki hátulról elkapott, épp idejében.

Egy fiatal férfi, s ránéztem ijedtemben,

Rémületet láttam, abban a tekintetben.

Elsírtam magam, ő némán leült mellém,

Hangtalan, szomorúan, nézett el fölém.

Sors hozta utamba, s jól esett megölelt,

Viszonozva ölelést, oly hamar feltüzelt.

Mint egy gyorsvonat jött el a szerelem,

S tudtam már, eljött értem a végzetem.

Nem kérdeztünk semmit se, ki miért jött,

Összefonódva kéjes csókban felnyögött.

Szerelmesen, s nagyot sóhajtva átadtam,

Magam, s egyetlen csókjára szomjaztam.

Aztán csók közben, levegőért kapkodva,

Téged, égiek küldtek mondtam suttogva.

Ránéztem s láttam szemeiben a könnyet,

Most döbbentem rá, a magányosság ölhet.

Ezért jött, véget akart vetni ő is, életének

Hogy legyen vége már, a szenvedésének.

A sors útjai hiába, mi egyszer írva vagyon,

Szerelmet hozta el nekünk, ezen a napon.

Így történt, megtörtént a párizsi szerelem,

Életem értelme lett, a párom s egyetlenem.

Budapest. 2021. 07. 09.

Saját szerzemény, szerzői jogok fenntartva.