Nem a magány fáj
Nem a magány fáj...
Az élet fáj oly nagyon, nélküled,
Nem a magány fáj, ha ezt hiszed.
Nincsen mosoly, ami itthon vár,
Szoba, a lakás az ágy, oly sivár.
Már nincsenek álmok, nincs cél,
Nincsen az a hajnal, mi együtt ért.
Nem hallom a kacajt, csend van,
Búsan álldogálok, az ablakban.
Nincs aki átölel, és szeressen,
Ebben a kegyetlen való életben.
Üresen kong nélküled a szívem,
Csak a fájó halk dobbanását érzem.
Elfogyott az erő, vágy sincsen...
Már más csókjára, hiába hittem.
Még hogy a helyedbe lép valaki?
Jöttek volna, de nem kell alkalmi!
Huncut vagyok lehet, de nem kacér,
Hisz az idő elfedte hajam, mi oly dér.
Vágyom én is a szeretetre, az álmom,
De nem mindegy hogyan... S nem minden áron...
