Megint esik...
Megint esik...
Megint esik , szomorú idő van,
Rád gondolok a magányomban,
Reszkető szívvel várlak mégis,
Itt lennél úgy szeretném én is.
Izzik a testem, az ölelésedért,
Minden elcsattant csókodért,
Borzongó vágyaim kisértenek,
Az emlékeimből élek, létezek!
Egy ilyen nap hagytál magamra,
Szinte érzem csókod a nyakamba,
Elkap a vágy utánad újra és újra,
Szeretnék veled lenni összebújva!
Tudom édes hogy én szúrtam el,
Fene nagy vágyó szerelmemmel,
Azt mondtad megfojtalak én vele,
De láttam a szívedben nincs helye!
Még sem tudlak feledni többé soha,
Még úgy vágyom rád szív dobogva,
Ha egyszer vissza sodorna az élet,
Én többé nem engednélek el téged.
Csorognak az arcomon a könnyek,
Úgy mint ablakon, az esőcseppek,
Rád gondolok egyre fázok, vacogok,
Remény vesztetten, fájón zokogok!
És most megint esik, mint akkor,
Mikor elhagytál és lehetsz bárhol,
De a lágy simogatásod érzem még,
Jöjj el hozzám, kell a gyengédség!
Csak téged akarlak, soha senki mást,
Vess még rám egy utolsó pillantást,
Gyötrő lelkemmel kiáltok az égbe,
Megbocsájtást, szerelmet remélve!
Nincs már reményem nincs hitem,
Pedig kértem a jó istenem, hittem,
Hogy vissza jössz hozzám egyszer,
És többé már soha nem hagysz el!
Budapest. 2019. 10. 29.
Saját szerzemény, szerzői jogok fenntartva!
Köszönöm az idődet ha olvastad a versemet!